tél...

A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is.  A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki.
Legszélsőbb ágán két levél kuksolt egymás mellett.
   - Már nem úgy van, mint régen - mondta az egyik levél a másiknak.
  - Nem - ismételte a másik. - Ma éjjel is annyian elmentek közülünk... Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
   - Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor - mondta az első. - Amikor még meleg volt, és a Nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
    - Most a Nap csak ritkán süt - sóhajtott a második levél -, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
    - Vajon igaz-e - kérdezte az első -, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újra mások, és mindig újra?
    - Biztosan igaz - suttogta a másik. - El se tudom képzelni... Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
   - És aztán olyan szomorúak leszünk tőle - tette hozzá az első.

Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:
    - Miért kell elmennünk?
A második kérdezte:
    - Mi lesz velünk, ha lehullunk?
    - Lehanyatlunk...
    - Mi van ott lenn?
Az első felelte:
    - Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt... De senki se tudja.
A második kérdezte:
    - Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte:
    - Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.

Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
    - Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
    - Hagyd csak - felelte a másik. - Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
    - Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról - mondta az első levél.
A másik felelte:
 - Nem..., hagyjuk..., de... mi másról beszélhetnénk?... - Hallgatott, és kis szünet után folytatta: - Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
    - Ezzel még ráérünk - csillapította az első. - Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a Nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még?

És aztán reggel a harmat... És az enyhe, pompás éjszakák...
    - Most iszonyatosak az éjjelek - panaszkodott a másik -, és nem akarnak véget érni.
    - Nem szabad panaszkodnunk - mondta az első szelíden -, hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
    - Ugye, nagyon megváltoztam? - érdeklődött a másik levél félénken, de sürgetőn.
    - Szó sincs róla - erősítette az első. - Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam az egészen más...
    - Ugyan, ne tréfálj! - vágta el szavát a másik.
    - De igazán úgy van - ismételte az első buzgón -, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
   - Köszönöm - suttogta a másik levél meghatottan.  - Nem hiszek neked..., legalábbis nem egészen..., de köszönöm, hogy olyan jó vagy..., te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
  - Hallgass! - mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette.
Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak.
Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
    - Ó..., most... - mondta a második levél - én... - Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt.
Itt volt a tél.

Felix Salten