Amikor nem
mint ép, egészséges jön a világra, hanem torz testtel, torz szellemmel vagy
mindkettővel, emlékezz rá, hogy akkor is a Te gyermeked. Arra is emlékezz, hogy
joga van az élethez, bármilyen legyen is az, és joga van a boldogsághoz, amelyet
Neked kell megtalálnod a számára. Légy büszke a gyermekedre, fogadd el olyannak
amilyen és ne törődj a tudatlanok szavaival és bámuló pillantásaival! Ennek a
gyermeknek jelentősége van a Te számodra, és valamennyi gyermek számára. Ha
kiteljesíted az életét, érte és vele megleled az örömöt.
Azt az örömöt, amit most még gyanítani sem mersz.
Emeld fel a fejed, és menj a kijelölt utadon.
Azt az örömöt, amit most még gyanítani sem mersz.
Emeld fel a fejed, és menj a kijelölt utadon.
/Pearl Buck: A gyermek, aki soha nem nőtt fel - részlet/
Azt hiszem, erre az eshetőségre nem sokan készülnek fel. Persze, nem kell beszuggerálni, csak tudni, hogy ez az eshetőség is benne van a pakliban.
VálaszTörlésElég rossz tapasztalataim vannak ez ügyben:(
Külföldön, mondjuk a skandináv országokban sokkal, sokkal jobban kezelik az ilyen helyzeteket. Társadalmi elismertséget jelent, ha valaki sérült gyereket nevel, ezért ők akár örökbe is fogadnak rendellenességgel született, beteg piciket. Itthon is láttam már szülőket emelt fővel, de sokat kell még fejlődnünk.
Katici, sokat bizony!! Főleg az elfogadás terén!
TörlésA mai napig hallani esteket, hogy a kórházban el se mondják, hogy gond van a babával... vagy ha igen is, akkor a legjobb tanácsuk, hogy adják intézetbe, úgysem lesz belőle "semmi"... Addig, amíg a tanult, elit réteg így áll hozzá, addig mit várhatunk...
Azért pozitív tendencia is megfigyelhető: egyre több család viszi haza a sérült gyermeket, főleg a Down-os babákat, pedig az már a szülés után szembetűnő:)
Felkészülni nem lehet rá, hiszen mindenki egészséges kisbabára vágyik...
Nálunk is megfigyelhető, hogy van olyan szülő, aki a mai napig nem tudta elfogadni... de sok olyan van, akik büszkék rájuk... arra, amit elért... hogy szépen énekel... verset mond... hogy egyáltalán beszél, mert 30 évig 4-5 szavas szókincse volt... hogy anyák napján Ő volt a legszebb fa, virág... hogy ő süti a legfinomabb palacsintát... hogy egy szereplésen gyönyörűen táncolt...
Nehéz... nagyon nehéz...
Hogy a kórházban milyen alternatívát kínálnak először, azt már hallottam és nagyon elszomorító.
TörlésBiztos, hogy nagyon nehéz elfogadni. Talán, ha több társadalmi segítséget kaphatnának (foglalkoztatók, napközbeni elhelyezési lehetőségek, elérhetőbb fejlesztési lehetőségek) az segíthetne a szülőknek még az elfogadásban is. Mert így, sokszor csak az életreszóló terhet látják a gyerekben.
Én pl. bízom az integrált intézmények adta lehetőségekben is, amikor az épek a sérültekkel együtt töltik mindennapjaikat: bölcsődében (a mi intézményünkben van ilyen), óvodában,... szerintem, sokat változtathat a szemléleten, mind a gyerekek, mind a szülők körében.
Tavaly lehetőségem lett volna közmunka keretében ilyen helyen dolgozni. Nem mertem belevágni, féltem, hogy nem lesz türelmem, erőm, kitartásom és ezt a sérült gyerekek, felnőttek sínylik meg... Így kerültem az idősek otthonába, amitől megint csak féltem. Nagyon sokat változtam ott, az emberekhez, idősekhez való hozzáállásom... Ma már bátrabban vágnék bele ilyesmibe is, hisz nagyon hálás feladat!
VálaszTörlésMinden tiszteletem azoké, akik ilyen gyermeket nevelnek, vagy felnőttet gondoznak, istápolnak.
Tőlem a mai napig is megkérdezik, hogy bírom, nem nehéz-fárasztó-e, hogy van hozzá türelmem, stb? Szeretem, bírom:) Néha fárasztó, néha nehéz... ők is idősödnek, rigolyásodnak (mi is:)), vannak nehezebb napok... Akkor is azt mondom, hogy a mai "egészséges" gyerekekhez, fiatalokhoz sokkal több türelem kell, mint hozzájuk...
TörlésMindkettőnk, sőt mindhármunk (Katici) hivatásának meg van a maga szépsége, nehézsége... és csak szívvel-lélekkel lehet csinálni.
Valóban nagyon hálás feladat!:) erről azt hiszem mindhárman tudnánk mesélni...:))
Hát igen. Le vagyunk maradva. Mindenféle tekintetben. Talán ezért is feltűnő, ha valaki nálunk "másképp" gondolkodik.
VálaszTörlésMég mindig le, de a 20-25 évvel ezelőtti állapotokhoz képest sok pozitív változás történt szemléletben, elfogadásban egyaránt... hosszú még az út, de úgy gondolom jó úton haladunk...
TörlésKöszönöm ezt a posztot, Lobelin!
VálaszTörlés