Vannak
emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy
elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy
uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk. Néha csak
azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Az igazi
találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög
egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt
mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki
eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden
porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak
vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő
dallamát és az ő rezdülését. Van ezekben a
találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően
furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka
volna csupán, aztán összeköti őket a barátság láthatatlan
szövedékével. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot,
azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe
csempészett.
Köszönöm:) !
VálaszTörlésde szép írás...!
VálaszTörlésÖsszeszorult a torkom. Ez nagyon szép, nagyon igaz - és most nekem nagyon fáj.
VálaszTörlésÍgy igaz, és egyben gyönyörű! :)
VálaszTörlésKöszi lányok, nekem is nagyon tetszik!!!!!-)
VálaszTörlés