Popper Péter

– Nem birtokolni, nem ragaszkodni, nem elvárni, mégis szeretni? Ez lenne az élet legnagyobb feladata?

– Igen. Ha én lennék a Jóisten, akkor beírnám az emberek szívébe már a megszületésük előtt azt a mondatot, hogy az ember nem tulajdon. De a gyerek sem. Egy gyereknek nem az az értéke, hogy ő lesz a szülők életének a folytatása, és ami a mamának vagy a papának nem sikerült, hát neki majd fog, és ezért lesz orvos vagy művész. Egy gyerek önálló lény, önálló sorssal és jövővel. Én azt gondolom, hogy egy szülőnek az a sorsa és feladata, hogy segítse a gyermekét, hogy önmaga lehessen. Manapság nagyon nehéz felnőtté válni, mert folyton a fiatalok hóna alá nyúlnak a szülők. Irányítjuk őket, beleszólunk az életükbe, nem hagyjuk, hogy önálló felnőtt emberekként éljenek. Testileg és intellektuálisan felnőttek, de érzelmileg és szociálisan nem. Persze ennek a leválásnak anyagi okai is vannak, a szülők anyagi támogatása nélkül a legtöbb esetben hatalmas életszínvonalbeli zuhanás következne be. Mire egy értelmiségi fiatal eljut például oda, hogy letesz valamit a szakmájában, 35-40 éves, túl van az élete felén. Az én generációm nagyon szeretett volna mielőbb felnőni, mára ez is megváltozott. Ma azt látom, hogy a gyerekek nem akarnak minél hamarabb felnőni, hanem sokáig akarnak tinédzserek maradni. Tele van a világ 30-40 éves tinédzserszemléletű emberekkel, hiszen ez nagyon kellemes állapot: felnőttes jogokkal, de ugyanakkor komolyabb felelősségvállalás nélkül.