Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés
pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél
azzal, hogy „nincs”. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott
maradunk kifosztva, egyedül – a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük.
Utólag.
És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek,
a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a
kellemetlen esték, amikor
nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen – a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt
kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét
minden percben és órában!... Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy
ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is!
Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném…
És elmondanám neki azt, hogy…
Mit is?...
Amit nem lehet elmondani.
